Állatkert a Bükkben

magyar

Agribusiness.hu riport - Magyar Ottó (53) és felesége, Erika (50), Bélapátfalva szomszédságában, Bükkszentmárton festői környezetében vezetik családi gazdaságukat.

A tanyájukra bevezető útszakasz végén, egy védett völgyben áll ízlésesen berendezett házuk, földjeik pedig 280 hektáron húzódnak végig a környező dombokon. Összesen 430 juhot, 140 marhát, 20 disznót és 11 lovat tartanak, a karámok melletti elkerített részen pedig az erdőből idelátogató vaddisznókat etetik.

„Amit mi csinálunk, arra mondják nálunk az egyetemen, hogy ez már nem is állattenyésztés, hanem állatkert” – teszi hozzá Ottó és Erika fia, Gergely (25), aki jelenleg a gödöllői Szent István Egyetem Takarmányozási- és takarmánybiztonsági mérnök szakos, utolsó éves hallgatója. Azért mondja ezt Gergely, mert bár a gazdálkodás újfajta irányai a jelenlegi trend szerint inkább a nagyüzemi termelés, a specializálódás felé tartanak, Magyarék megmaradtak a hagyományosabbnak mondható, családi gazdasági modellnél. Ennek oka részben az, hogy számukra a gazdálkodás nem csak munka, hanem valóságos szenvedély, legszívesebben megtartanák az összes állatot, lovaikat sem adták el, pedig a munka mellett már régóta nem marad idejük lovagolni.


„Élőlényekkel bánni a világon a legszebb dolog” – véli Erika. A Magyar család szerint ugyanakkor a mezőgazdasági munkának nincs meg a megfelelő rangja, tapasztalatuk szerint főleg az állattenyésztőket nézik le nagyon, a növénytermesztés ehhez képest úri munkának számít. Több alkalmazottjukat csak azért csúfolják ugyanis a barátaik, rokonaik, mert állatok közt, „bokáig érő trágyában” dolgoznak. „Aki diplomát szerez, már többnyire nem hajlandó a kezébe venni egy vasvillát. Nálunk is főleg üzemvezetőket képeznek az egyetemen, az évfolyamtársaim többsége ki sem akarja tenni a lábát az irodából” – teszi hozzá édesanyja szavaihoz Gergely.

A családfő szerint a sokféle állat tartásának másik oka az, hogy nehéz eldönteni, mikor mire lesz kereslet a piacon. „Amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, azt vártuk, hogy minden kiszámíthatóbb lesz. Ennek sajnos épp az ellenkezője igaz. Rengeteg olcsó, kevésbé jó minőségi áru jön be, a miénket pedig nehezen tudjuk eladni” – fejti ki Ottó.

A férfi annak idején, pedagógusként, majd fuvarozóként eltöltött tizenöt hosszú év után feleségével, az eredetileg szintén tanárnő Erikával együtt azért vágott bele az állattenyésztésbe, mert mindketten úgy gondolták, hogy az emberek enni mindig fognak, csak arra nem számítottak, hogy nem hazai terméket. „El sem tudtam képzelni, hogy amit külföldről behoznak, olcsóbb lehet annál, mint amit mi állítunk elő” – magyarázza Ottó.

A Magyar családban komoly hagyományai vannak a gazdálkodásnak, ahogy mondják, náluk mindig voltak állatok. Ottó édesapja a háború után a borsodnádasdi lemezgyárba került, de a katonaságban eltöltött évek után már annyi bezártságot sem bírt elviselni, hogy a munkahelyén becsukják utána a kaput, ezért belépett a helyi, bükkszentmártoni téeszbe, ahol a 60-as években elnöknek választották. Valószínűleg innen ered Ottó későbbi indíttatása, elmondása szerint „megfogta a gépek szaga”.

A Magyar család a szövetkezetek felbomlása után, 1994-ben vagyonjegyekből vásárolta meg a tanyát, ahol jelenleg gazdálkodnak. A bevezető utat is megvették hozzá, ami Ottó emlékezete szerint „drágább volt, mint a tanya, de ma nagy értéket képvisel”. Az egész földterületen akkor csak három romos, elhanyagolt istálló állt. A család azóta apránként terjeszkedik, minden évben építenek valamit, hodályt, istállót, műhelyt, később a házukat húzták fel. Óvatos duhajként azonban tartózkodnak a nagyobb kölcsönöktől, ezért gépparkjukat is mindig erejükhöz mérten bővítik.

Első Landini traktorukat 2003-ban szerezték egy FVM-pályázaton, ez egy 90-es Gibli modell volt, eke, borona, pótkocsi is tartozott hozzá. Ekkor került beszerzésre Claas zöldsor is (kasza, rendképző, bálázó). Akkor még csak 50 hektárt műveltek, jelenlegi, 280 hektáros területük – amelyből 30 hektár az erdő – töredékét. Később, 2009-ben vettek egy 100 lóerős, Claas Ares 557-es típusú traktort, és egy nagyobb, Claas függesztett rendképzőt, a takarmányozási munkák 90 százalékát ezekkel végzik azóta is. Ezenkívül vásároltak még egy 270-es Claas kaszát, valamint egy Quicke traktorra szerelhető, illetve egy másik, félig használt homlokrakodót is, a traktorokra a bálapakoláshoz, hogy több funkciót végezhessenek a gépek.

Szükség is van erre, mert évente 5-6 ezer bálát készítenek, és ezt mind fel is etetik. Jelenlegi mezőgazdasági tevékenységük lényege ugyanis az, hogy az év folyamán nagyjából 250 napig tudják legeltetni az összes állatot, a juhokat pedig, mivel „alacsonyabb fű is elég nekik”, kicsit tovább. Így az állatok segítségével karban tudják tartani a gyepet, s nem kell gépekkel lezúzni a növényeket sem ahhoz, hogy támogatást kapjanak. Ráadásul az előállított minőségi, száz százalékig vegyszer- és permetmentes takarmánnyal télen is tudják etetni az összes állatot. Gazdaságuk csak azért nem biogazdaság, mert a minősítés megszerzésének, az állatok bevizsgálásának költségei nem érvényesülnének a többnyire olasz és török vevők által kialkudott árban.

A szükséges takarmánymennyiségből csak a szalmát nem tudják mind megtermelni, ezért Maklárra járnak át, vagy Kerecsendre, ott bérelnek földet, vagy megveszik a szalmát. Földjeiket lucernával vetik be, inkább a szemes terményt hozatják messziről. Az állatok fő eledele a széna és a lucerna. Régen a szalmát a legtöbb helyről ingyen el lehetett vinni, de ma már ezt is komoly összegekért árulják, még Győrből is jönnek bálázni a környékre.

A talaj szerkezete a Magyar család földjein a lejtésszög szerint változik, legalul humuszban gazdag, a domboldalon azonban felfelé haladva már csak „váztalaj”. Kétszer annyi gázolajra van szükségük ahhoz, hogy fel tudják vinni a magaslatra a szerves trágyát – évente több száz tonnát a Claas vagy a Landini traktorokhoz csatlakoztatott pótkocsival –, mintha sík talajon dolgoznának. Van még egy régi, 160-as Zetorjuk is, de azt már csak nehéz talajmunkához használják, túl lassú ahhoz, hogy a magaslatokra is felmenjenek vele.

A lelkes és kitartó farmereknek az előbbiek szerint érthető módon rendkívül fontos a biztos, megbízható gépháttér. Ez nem csak az új gépek beszerzésére vonatkozik, hanem a gépeiket forgalmazó Axiál Kft. megbízható szerviz hálózatára és az alkatrész ellátásra is, ami a hosszú időre vásárolt gépek karbantartását rendkívüli módon megkönnyíti.

„Mivel a gazdasági helyzetünk nem engedi meg, hogy nagy értékű beruházásokat hajtsunk végre, igyekszünk gépeinket többcélúra fejleszteni. Ezért is használunk a traktorokon homlokrakodókat, de távoli terveink között szerepel egy teleszkópos rakodó (Manitou) beszerzése is, amivel sokkal egyszerűbb lenne a trágyakezelés. Ezenkívül a takarmány betakarításához használt Claas gépsorunkat is szeretnénk apránként korszerűsíteni, az előbb felsoroltak miatt pedig mindenképp maradnánk ennél a márkánál. A talajműveléshez is jól jönne pár korszerűbb eszköz, de a jövő titka, hogy meg tudjuk-e valósítani mindezeket” – fejti ki Ottó.

Az állatokat a család elsősorban az olasz és török piacon értékesíti, a már említet felvásárlók helybe jönnek értük. Szarvasmarha-állományuk magyar tarkából és szürkemarhából áll, utóbbiból jelenleg 140 egyed van, ami jelentős szám a kezdeti négyhez képest. Az egyetlen probléma, hogy a török vevők félnek a szürkemarhától a szarva miatt, még a látványától is megriadnak, így hallani sem akarnak arról, hogy esetleg vegyenek is belőlük. Ezért Magyarék megpróbálják úgy keresztezni az állatokat, hogy az apaállat örökítse inkább a húsos jelleget, de ez a váltás nem megy egyik napról a másikra. Ugyanakkor nem akarják lecserélni a teljes állományt, a szürke húsa ugyanis kiváló, minőségi termék, még akkor is, ha külföldön – egyelőre – nem igazán keresik. Ráadásul a bükkszentmártoni farmon nevelt állomány úgynevezett „ötösmentes”. Ez betegségmentességet jelent, a külföldre történő exportáláshoz a jogszabály hármas mentességet ír elő. Az országban pedig összesen talán még tíz gazda sem mondhatja el az állatairól ugyanezt. „Ehhez természetesen nagyon szigorú szabályokat kell betartani, semmiféle idegen állatot nem lehet bevinni a marhák közé, vérvétellel kell leteszteltetni minden új bikát.”


Magyarék tapasztalata az, hogy a minőségi árut itthon sem sokan értékelik. „Annak, aki lát egy szépen megvilágított húst valamelyik nagyáruházban, nehéz lenne elmagyarázni, hogy a fele igazából víz annak a húsnak, ami szépen elpárolog majd belőle a sütéskor. A mi állatainknak a húsára ez nem igaz” – hívja fel a figyelmet Ottó. Hozzáteszi, hogy a belföldi vágóhidak sokszor a selejt teheneket keresik, mert azoknál le tudják nyomni az árat. Egyszerűen nem áll érdekükben minőségi állatot vásárolni, mert a rossz tehén húsát is ugyanúgy el tudják adni „jó húsként”. Persze a külföldi vevőkkel sem mindig könnyű. „Azt nem szeretem, amikor idejön az olasz drága lakkcipőben, összesen két órát tölt itt, és mondja nekem, hogy rosszul csinálom, mert Romániában sokkal olcsóbb a juh. Persze, tudom én is, hogy ott lehajtják a havasokról, megél a legelőkön, gyakorlatilag semmit sem kell csinálni vele, az ottani hasított bárány aztán csak csont és bőr. Ezért amikor ilyeneket mondanak a vevők, sosem ijedek meg, mindig visszavágok nekik azzal, hogy akkor menjenek, és vegyék meg azt. Végül mindig a miénket választják.”

A család szeretne majd saját vágópontot csinálni, marhavágásra vonatkozó kistermelői engedélyük már van, tehát árulhatnának húst háztól, de a megfelelő körülmények megteremtése előtt nem akarnak belevágni. Nagyon fontos lenne például számukra a megfelelő hirdetés, mert ha hetente egyszer betér hozzájuk valaki vásárolni, az nem elég. „Most léptünk be egy több száz gazdát összefogó értékesítő szövetkezetbe Berettyóújfaluban. Megbeszéljük, mikor jönnek, ők kötik az üzletet, meghatározzák a feltételeket a külföldi fél felé. Számunkra mindez nagyon kedvező, a kezelési költség is minimális, néhány százalék” – avat be az üzletmenetbe Erika.

Magyar Ottóék mezőgazdasági tevékenységüket őstermelőként végzik.

„Mi nem bújunk cégek mögé” – mondja Ottó. Más kérdés, hogy alkalmazottaik között vannak szerelők, kőművesek, az egyik traktoros Ottó unokaöccse, Edu, a másik Ottó fia, Gergely, a családfő pedig szervezőként irányítja az egész gazdaságot. Munkaerőt megfelelő ember híján mindig keresnek, a faluban állandóan hirdetik, hogy felvennének állatgondozót. „Volt olyan jelentkező, aki Budapestről jött, és azt mondta, hogy eddigi tapasztalata a Fővárosi Nagycirkusz. Én mindenkinek adok esélyt, csak sajnos sokan azt sem tudják, a villát hol kell megfogni. Ilyenkor mindig viccelődöm velük, hogy ezt már iskolában szokták tanítani, ezért ők fizetnek nekem” – mondja nevetve Ottó.


Ottó és Erika bízik abban, hogy példásan felépített családi gazdaságukat majd fiúk, később pedig az ő gyerekei viszik tovább. „Szerveztünk már osztálykirándulást a bélapátfalvi iskolának itt a birtokon, hátha valamelyik gyerek beleszeret a környékbe, és ha felnő, eljön a fiamhoz dolgozni. Ma a legtöbb falusi gyerek se tudja, hogyan születik a kisbárány. Vissza kell adnunk a mezőgazdasági munka becsületét. Ez most az országban az egyik legfontosabb feladat” – véli Ottó.

Szöveg: Izsó Zita
Fotó: Benkő Imre

Megjelent az Axiál Híradóban