A felsorolt veszélyek mindegyike fenyeget napjainkban. Korrekt szakmai előregondolkodásra van szükség a célok kitűzésekor és nem a szócsatákban ismert számos alternatívát kínáló, ám a valóságban igen korlátos megoldásokra, eszközökre. Merthogy nehéz a feladat.

Az egyéni érdekeket persze nem lehet, és nem is kell kiiktatni. A föld, mint vagyontárgy lehet a spekuláció eszköze, szolgálhat a tulajdonosnak biztonságot adó vagyonként és nem feltétlenül utolsó az sem, hogy a kisbefektető jövedelemkiegészítő (nyugdíjat kiegészítő) eszközként tekint rá és megveszi, vagy megtartja néhány hektárját.

A földnek azonban van egy ennél a rangsorban biztosan előbbre sorolandó jellemzője, mégpedig az, hogy a legfontosabb a termelőeszközök között. Ezen minőségében azonban igényes jószág. Hasznosítása, az érzelmi kötődés mellett, magas képzettségű embert, a természet és a piac megpróbáltatásait is állni képes, a nehéz munkakörülményeket tartósan vállaló gazdálkodót, na és egyebek mellett kockázatos pénzt, befektetést kíván. Továbbá kötelezettségeket akkor is, amikor esetleg éppen hasznot sem hoz.

Ha az olvasó azt gondolja, hogy ezek evidenciák, egyetértünk. Nos, akkor ezt mind-mind jól kell kezelni, ha hozzányúl valaki az előremozdítás igényével.

Vitafórum lévén, ahol az írás megjelenik, kapcsolódom az előttem szólóhoz, meg azokhoz, akik a földügyben kabinetkérdésnek tartják a föld árát. Egyszer a befektető részéről elérhető hozam miatt, másszor a 2011-ben lejáró EU-s moratórium meghosszabbításának indoklásaként, de még inkább azért, hogy számba vegyük, mekkora a hozadék igénye, ha a gazdálkodó nem képes azt megvásárolni.

A befektetőket biztató bróker, a „parasztot” ösztönző politikus, de a kevéske megtakarított pénzének helyet kereső „szaki” szeme előtt is ott lebegnek az európai országok föld árai. De melyik európai ország árait lehet alapul venni, ha a hozadékot számolgatjuk? És egyébként Magyarországon mikor lesz annyi a föld ára? Mindegyik most megvásárolt földdarabkára lesz-e vevő? Az addig elsuhanó vagy cammogó évek alatt mennyi hitelkamatot kell kifizetni vagy éves hozamról lemondani? Ad-e folyamatos bevételt? Mennyi illeték terheli a tranzakciót, amit előre kell kifizetni? Az árkülönbözetből mennyi marad az adót is figyelembe véve? Fizetni kell a földhivatalnak, az ügyvédnek.

E tételek mindegyikét meg kell fizetni az új tulajdonosnak, s ha az gazdálkodó, akkor ezen összegek után valami hozadéknak kell realizálódni. Hol? Az élelmiszer árában!

Álljon itt egy vitát provokáló vélemény: a termőföld árát a mezőgazdasági hasznosításból levezethető értéke határozza meg. Ebben pedig igen sok a bizonytalanság és az illúzió (Ázsia etetése? Bioenergiák perspektívája?).

Nem lehet alapul venni a Németország nyugati tartományainak árait (körülbelül 4-6 millió forint hektáronként) Magyarországon, mert nem annyi még a német keleti tartományokban sem (1-1,5 millió forint hektáronként). Ezek tények, de ha végiggondoljuk az árak kialakulásának körülményeit, akkor adódnak ebből következtetések a magyar termőföld árakra is.

A nyugat-európai földárak 50-60 év alatti alakulásában meghatározó volt, hogy:

-    Élelmiszerhiány sújtotta Európát, minden hektárra szükség volt.
-    Olyan ár és ártámogatási rendszert működtettek, hogy biztos jövedelmet adott minden hektárra a művelés.
-    Nem volt piaci kockázat, mert a piacszabályozás minden kilogramm terméknek a megvásárlását biztosította.
-    A föld-piacra nem ficni-fecni hektárok kerültek, hanem úttal, csatornával, már infrastruktúrával ellátott gazdaságok, amelyek a differenciálódás áldozataivá váltak, a szomszédok növekedésében pedig létfontosságú, hogy melyik tudja megvenni. A koncentráció igénye és kényszere hatott.
-    Az ott meglévő gazdálkodási biztonság mellett a bankok szívesen elfogadták, hitelezték a vásárlást, azután persze a megbukott gazdától úgy menekültek, hogy földje megvásárláshoz az erősebbnek megint hitelt adtak. 

Azt gondolom, hogy ilyen kedvező feltételek Magyarországon nem teremthetők. Arról nem is beszélve, hogy a termelők 50 százalékát – a társas gazdaságokat – a vásárlói oldalról kizárták a piacról. Mesterséges, tudatos keresletkorlátozás mellett természetesen nyomottak a magyar földárak, amelyek ösztönzik a spekulatív befektetéseket. S hogy kik a spekulánsok?  Azok, akik annak látszanak, meg jelentős részben azok is, akik ma – akár kedvezményes hitellel, vagy 20 százalékos támogatással-  „gazdálkodói mezben” földet vesznek, mert kockázatot vállalnak. Nem látok én ebben különösebb problémát! Legfeljebb az ár 20 százalékát kitevő támogatás feltételét hiányolom, félve attól, hogy néhány év múlva ezek a területek ismét piacra kerülnek, rontva a föld piaci helyzetét, elősegítve a  „nem kívánatosak”  földvásárlását.

A kockázat nem csak abban van, hogy mennyire lehet jövedelmező a föld művelése – ez is jelentős, mert a Kárpát-medencében a mezőgazdasági termékértékesítés egyre gyakrabban és egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, az agrárolló nyílása miatt pedig a terület igényes kultúrák értékesítési árszínvonala korlátozhatja a még művelésben tartásra érdemes hektárok számát –, kockázatot jelent az állam újabb beavatkozása is, amelyet most többen szorgalmaznak.

Az európai földárak alakításában meghatározó szerepe volt (van) az agrártámogatásoknak. Ezen belül is kitüntetett szerepe van a jövedelemkiegészítő szubvenciónak (és valószínűleg nem kevésbé az ugyancsak hektáralapon fizetett „környezetgazdálkodási” támogatásoknak).

A magyar gazdálkodóknak és földtulajdonosoknak is szembesülni kell azzal, hogy az EU 15-ök támogatási összegét, különösen a nemzeti kasszából ígérteket, de a SAPS 100 százalékát egy évben sem fogják megkapni.

Maximum a 80 százalékára számíthatnak, arra is maximum 1-2 évig, azt azt követő évekre itt a bizonytalanság. A KAP 2013. utáni támogatásáról most folyik a vita, amelyben a területalapú támogatás megszüntetése is az alternatívák között van. De ne számítsunk a legrosszabbra! Annak azonban van realitása, hogy jelentősen csökkentik, talán meg is felezik. Már a mai önköltség adatok alapján is igen bizonytalan, hogy támogatás nélkül érdemes-e körülbelül 3 millió hektárt gabonával  hasznosítani. Ha nem, akkor mit vetünk bele és az eladható-e, avagy?

Mindezekkel együtt nem gondolom, hogy a magyar termőföld árak elérték a tetőpontjukat, de az átlagos árak növekedési mértéke – a mögött az országrészenként, művelési áganként, földminőség szerinti differenciák – okozhatnak meglepetéseket.

Álljon itt kapaszkodóként Ausztria esete, ahol az Eurostat szerint 4-5 millió forint az átlag termőföld ár, de Burgerlandban már csak 1,5 millió forint. Egy jó minőségű nagyobb  terület hektárjáért  nálunk is elkérnek ennyit. Ha ezt hitelből kell megvásárolni körülbelül 100 ezer forint a kamat hektáronként, és még akkor nincs törlesztés. Ezeknek a területeknek a bérleti díja legfeljebb fele a fizetett kamatnak.

Bárhogyan alakuljanak is az előre nem látható föld-ökonómiai viszonyok, a földmoratórium meghosszabbításának igényét támogatom. Az álláspont indokaiként leginkább azt tudom felhozni, hogy az Unió többi országa is nemzeti ügyként kezeli, meg azt, hogy a rendszerváltás után a külföldiek által privatizált vagyontárgyak, különösen az élelmiszeripar ügyében igen lesújtóak a tapasztalatok.

Nem hiszek ugyan abban, hogy az osztrákok, hollandok, stb. megvennék a fél ország területét, de az érdeklődésükről sok szó esik. Ha nekik valóban megéri megvásárolni, akkor inkább a magyarok kerüljenek helyzetbe.

Nem tartom lehetetlennek a moratórium hosszabbításának az elfogadtatását sem, mert a legérintettebb szomszédunknak valószínűleg fontosabb lesz a magyar munkaerőtől elzárni Ausztriát, mint a parasztjaik földigényét kielégíteni. Egyébként is a válság sok mindenre indokként szolgál.

Nagyobb kérdés mi történik, mi történhet, mit kell, mit lehet tenni, hogy legyen értelme a türelmi időnek?

Teljesen ésszerű javaslatnak látszik a földtulajdon szerzés korlátozására, ha azt iskolai, szakmai végzettséghez kötik. Élelmiszer biztonsági és környezetvédelmi szempontból már eddig is kockázatokat jelent, hogy nincs magas szakmai ismeretekhez kötve a földművelés, élelmiszer előállítás. Feltehetően nem lenne képes megfelelni az ambiciózus külföldi földvásárló, ha  a magyar szabályozás ennek lehetőségét agrár egyetemi végzettséghez kötné, annak meg pláne nem ha a követelmény ráadásul hazai egyetemen szerzett diplomát kívánna. A kibocsátott agrárdiplomások számát tekintve csupán, lehetne ennek tovagyűrűző pozitív hatása is.

Ennek a  kockázata abban rejlik, hogy egy ilyen szabályozás bevezetése után a magyar gazdálkodókra is ezeket a szigorú szabályokat kell érvényesíteni, mert egyébként diszkriminatív. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a külföldiek kisebb arányban tudnak felmutatni diplomát. A magyar diploma megkövetelése sem ad nagyobb védelmet, mert az EU országok diplomáinak kölcsönös elismerése máris adja a kibúvót. Talán valamilyen „helyismeret” megkövetelése kínál ideig-óráig lehetőséget.

A helyben lakás előírása, a mezőgazdasági tevékenység folytatásához, ma is élő szabály. Lehetne szigorítani, de akkor az ugyancsak vonatkozna a hazai vásárlókra is, de itt is az az igény támad, hogy a hazai termelőre, tulajdonosra is előbb-utóbb azonos szabályokat várnak. A helyben lakás, a tényleges letelepedés előírása, a földtörvényben a tulajdonszerzési, vagy birtok létrehozási, növelési rangsorban való megerősítése valószínűsíthetően érdemben korlátozná az igényeket. Kockázatot rejt azonban a hátrányos adottságú településeken, ahol pontosan kívülről várják a segítséget. A helyi szegénység, és a humán tőke hiánya miatt ott még nehezebb helyzet alakulhat ki, a föld elértéktelenedik, a művelése elmarad, a tulajdonosok vagyona csak a kötelezettségeket és nem a megélhetést nyújtja. Így nem a helyben maradást váltja ki, inkább növeli a települések közti különbségeket, az elvándorlást és újabb állami kötelezettségeket keletkeztetve.

Az az előírás, amely a tevékenység végzését írta elő a külföldieknek, nem bizonyult eredményes előírásnak (eddig 3 év). Valószínűleg eredményesebb lenne a távoltartásban, ha a szabály azt tartalmazná, hogy csak a külföldi annyi földet birtokolhat, amit a tulajdonos és családja képes megmunkálni. A bérmunka és az alkalmazott tiltása azonban legfeljebb a moratórium ideje alatt hatna, utána vagy el kellene törölni, vagy a magyar gazdára is érvényesíteni kellene, ami járhatatlan út. Összességében a lakás és tevékenység szabályozás szigorítása is kereslet csökkentő, termőföldár mérséklő hatású.

A földügyekben megszólalók egyike-másika azt állítja, hogy Magyarországon nincs üzemszabályozás. Igen is van, mégpedig úgy szól, hogy egy személy tulajdonában 300 hektár lehet és a magán gazdálkodó még bérelhet 300 hektárt.
 
A javaslattevő néha kimondva is 50-60 hektár esetleg 100 hektáros gazdaságról beszél. A birtokszabályozás mögött ugyanis a maximális gazdálkodói méret meghatározásának gondolata húzódik meg, amely önmagában durva és jól meg nem csinálható beavatkozás (szántóról, gyepről, gyümölcsösről, dísznövényről, fóliáról kéne beszélni).

Annak bizonyosan alkotmányos akadálya lenne, hogy a család tagjainak tulajdonában lévő 300 hektárok (2-szer,3-szor) meg az esetleg bérelt 300 hektár együttes, családi gazdálkodás keretében való üzemszerű művelését korlátozzák. Azt sem látom járható útnak, hogy „özönvíz” előtt létrejött gazdaságok maximális méretére és az azutániakra más szabályok vonatkoznának.
A gondolat mögött nem a külföldieknek a magyar földtulajdontól való  távoltartása van és használattól, hanem egy mezőgazdasági üzemi szervezeti koncepció-váltás, vagy egy korábbi, de nem teljesült törekvés frissítése. Egyébként egy ilyen új agrárüzem koncepció megvalósítása akkor sokkal könnyebb lenne, ha az agrárvállalkozások többsége csődbe menne, felmérhetetlen veszteséget okozva Magyarországnak, a mezőgazdasági foglalkoztatottaknak, a földtulajdonosoknak. Nyerők lennénk biztosan a külföldiek, mert olcsón lehetne földhöz, eszközhöz, emberhez jutni. Ezt azonban senki nem akarhatja.

Az EU néhány országában a birtokszabályozás kétlépcsős. Törvény rögzíti a kötelezően, mindenkire érvényes korlátokat és bizonyos opcionális előírások érvényesítésére felhatalmaz „hatósági szerveket” és vagy helyben létrehozott „bizottságokat” döntési, engedélyezési joggal. Magyarországon is vannak ilyenek, az úgybevezett Helyi Birtokhasznosítási Bizottságok. Ugyan ők az állami tulajdonhoz kapcsolódóan rendelkeznek csak jogosítvánnyal, ott is nagyon gyengével – véleményezési joggal.

Felvetették már azt is, hogy egy ilyen úton kellene elindulni a magyar birtokszabálynak. Mezőgazdasági termelőknek már-már legtöbb gondja a bürokráciával, a hatóságokkal van. Ha valamit el kellene kerülni, az az állam és szerveinek további erősítése, a magánszférába való benyomulása.

A helyben hozott döntések kockázatát a kiélezett érdekviszonyok és a politikai befolyás veszélye jelenti. A hatóságosdi, bizottságosdi legnagyobb veszélye azonban a magyarországi korrupcióban van.

Az állami tulajdon is a legkülönbözőbb módon kerül elő a földproblémák megoldási eszközeként. A külföldi tulajdonostól leginkább az állami tulajdon véd, vélik egyes gazdálkodók. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a legtöbb bizalmatlanság, fenntartás, vád az állami tulajdont érintő döntéseket éri, joggal!

Szerencsére nehezen lenne elfogadható ország-világ előtt, ha a földtörvény mindenki előtt elővásárlási jogot adna az államnak, de ehhez néhány ezer milliárd forint  állami pénz is szükségeltetne. A tulajdonosokon erőszakot venni el sem képzelhető, akkor pedig az állam sok évig  csak parcella-gyütögető lenne. Amikor  a tulajdonon vett erőszakról szólok, akkor egy tendenciózus, erőszakos birtokrendezést is elutasítok, mert korainak tartom. 

Az állami földtulajdon értékesítését javaslók  pártján állnék szívesebben, de azért ez sem egyszerű. Mindenek előtt vitatom, hogy a meglévő állami tulajdon érdemi segítséget adna az előrehozott birtokrendezésben.

Két nagy súlyú indokom is van. Az állami tulajdon nagy része koncentrálódik a települések egy szűk körének a határában. Ezt nem lehet felajánlani a hatodik falu birtokrendezésekor csere földnek. Ezek, a nagy gazdaságokban művelt területek elméletileg arra alkalmasak, hogy több versenyképes méretű „családi” gazdaság legyen a perspektívájuk. Feltéve, hogy az állam ezt akarja és az érintett településeken van erre elégséges vállalkozó, megfelelő képességekkel is. Csakhogy ezeknek a területeknek a legnagyobb értéke, hogy egyben vannak, állattenyésztésük és más föld feletti vagyonuk van. Egyben és egészben jelentenek értéket.

2001-ben a földtörvény módosításával az állami földeket kivonták az akkor is érvényes birtokszabályozás alól, a gazdálkodó szervezetek által bérelhető 2500 hektár felső határ rájuk nem vonatkozik.

De ne kalandozzunk el a valóságtól. A legnagyobb állami tulajdonú területek a Nemzeti Parkokban  vannak. Ezek sajnos szent tehenek, valószínű, hogy  a magán gazdaságok ugyanúgy képesek védeni a természetet.

Az állami gazdaságok privatizációja  után kialakult legnagyobb részvénytársaságok /esetenként 10 ezer hektárok/ 50 éves, más része 20 éves haszonbérleti szerződéssel elkötelezett. Tehát velük birtokrendezés, családi gazdasági kialakítás ügyben pár évtized múlva lehetne számolni. A legtöbb ami realitás, értékesítésük. Kérdés, milyen áron és ki lehet érdekelt a megvásárlásban.

A földügyben megváltást remélők az osztatlan közös tulajdonú területek kimérését is kéznél lévő eszközöknek tekintik, merthogy a birtok kialakításának akadályát látják benne. Nézzük ennek is néhány vetületét.

Az osztatlan közös tulajdon az egyetlen működő terepe az elrontott „földosztás” reparációjának. Itt is a néhány aranykoronától a néhány hektárig terjed a tulajdonok nagysága, egyébként még elaprózottabb, mint a kárpótlási tulajdonok mérete. Minden olyan vásárlás, amely az osztatlan táblában lévő tulajdonosok között zajlik,  csökkenti a tulajdoni elaprózódás hátrányát. Szerencsére a PTK szabályaiból következően a elővásárlási jog is segíti ezt a folyamatot. Az osztatlan táblák  a gazdaságos művelést is lehetővé teszik. A tulajdonosok tisztességes bérleti díjat kapnak, miután többségében idősebb generációhoz tartoznak, nyugdíj vagy jövedelem kiegészítőként funkcionál az évente kifizetett összeg. Ez az egyik oka, hogy nincs a piacon nagy kínálat ezekből a földekből.

Van itt egy kényes, de tartós egyensúly a tulajdonát szívesen bérbe adó és a külön művelők, valamint a bérbe vevők között. Ezt az egyensúlyt veszélyezteti a kényszer kimérés. Valószínűleg növelné az értékesítésre kínált föld mennyiségét, de itt is a gazdaságosan nem művelhetőkét, mert arra nem valószínű, hogy találni lehet tartós és megbízható bérlőt. Itt is tiszteletben kell tartani az élő haszonbérleti szerződéseket, amelyek a hatályos törvény adta keretek között maximum 20 évesek lehetnek, de általában az adómentesség miatt több mint 5 évesek.

A politikai indíttatású kimérés a költségein kívül, problémát okoz a használónak és a tulajdonosoknak. A külföldiek földtulajdon szerzésében pedig kifejezetten segít, mert a tulajdonostársaknak van elővásárlási joga, a tulajdonostársak pedig magyarok. Miután a tulajdonok kimérésre kerültek az 1/1-es tulajdon vásárlásához már hozzáférhetnek a külföldiek.  Kontraproduktív tehát a kimérés szorgalmazása.

Korántsem teljes a felvetett gondolatsor, egyáltalán nem leltár. Nem vettem számba fontos kérdéseket, pl. mekkora területet szabad kimérni minimumként, az öröklési szabályok tovább darabolnak, stb. Gondolkodtam inkább (csak) tollal a kézben és még kell a továbbiakban is a nagy vállalkozáson.

Horváth Gábor, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ) főtitkára