„Eredményt csak következetes, több éves munkával lehet elérni” – Interjú Szabó Zoltánnal, a HANGYA Szövetkezeti Együttműködés ügyvezető titkárával

Csak a szövetkezeti gondolat megvalósítása jelenthet fenntartható megoldást a magyar mezőgazdaság és vidék számára – vallja dr. Szabó Zoltán, a HANGYA Szövetkezeti Együttműködés ügyvezető titkára.

A vele készült interjúban egyebek mellett kifejti azt is, hogy szerinte az agrárvilágban miért nem működőképes az alapvetően egy kizárólag egyénre koncentráló és neoliberális gazdaságpolitika.

– A HANGYA Szövetkezeti Együttműködés megalakulásától kezdve részt vesz a szervezet működésében, Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– A HANGYA megalakulása szorosan összefüggött azzal, hogy a ’90-es évek közepén Szeremley Bélával és Márton Jánossal elkezdtük a magyar termelők meggyőzését arról, hogy a földtulajdonhoz jutás mellett a meghatározó kérdés az, miként tudják a termékeiket piacra juttatni. Ezt egyéni úton nagy valószínűséggel a globalizálódó világban nem lehet. Ezért a szövetkezeti rendszer fejlesztésére összpontosítottunk. Igyekeztünk tudatosítani a gazdálkodókban azt is, hogy a HANGYA egykori, 1945 előtti működési formájába nehéz visszatérni – hiszen a világ alapvetően megváltozott –, de az európai tapasztalatokban vannak olyan jegyek, amelyekről kiderült: mindenképpen érdemes „magyarítani” azokat, azaz beilleszteni a magyar körülmények közé. Ezt a munkát folytatjuk a mai napig. A szervezet egyébként létrejöttekor nem is a HANGYA nevet viselte, mert az akkori kormányzati hozzáállás miatt sem lehetett. Először egy Nyugat-európai képzési program keretében magyar gazdálkodókat vittünk ki Belgiumba, Dániába, Németországba és más fejlett agrárgazdaságú EU tagállamba, hogy tanulmányozzák, ott hogyan szervezik meg szövetkezeti együttműködések segítségével a piacot a gazdák. A tanulmányutak, a „magvetés” sikerét jelzi, hogy a külhoni tapasztalatok alapján szervezett gazdaszövetkezetek 1996-ban létrehozták a Magyar Termelői Értékesítő Szervezetek/szövetkezetek Együttműködését TÉSZE néven. Ez a szervezet vette fel 1998-ban a HANGYA nevet, a történelmi HANGYA alakulásának századik évfordulóján.

– Miért?

– Ez egy olyan szerveződés volt, amely megpróbálta azt a folyamatot valamelyest helyrebillenteni, ami 1945-ben megszakadt. Az 1945 előtti HANGYA alapvetően a gazdák együttműködését, a helyi boltok hálózati rendszerét, s egy hitelszövetkezeti rendszer együttesét jelentette. Ezt a bizonyos „háromlábú széket” 1947-ben úgy sikerült felbomlasztani, hogy a hitelszövetkezeti rendszer infrastruktúrája lett az OTP alapja, tehát az egykori HANGYA hitelszövetkezeti egységek egy része lett – nem közvetlenül, de egy kis „csavarral” – az OTP helyi bankfiókjai, a HANGYA boltokból jött létre először a földműves szövetkezet, aztán ebből lettek az ÁFÉSZ-ek, a mai COOP-hálózat. Az eredeti rendszert tehát a gazdák oldaláról nehéz helyreállítani, ezért megkíséreltük legalább a gazdák összeszervezését. Hiszen az 1947-es logika úgy működött, hogy ha elviszik a finanszírozást és az üzletet, utána már bármit lehet csinálni a földművelő gazdákkal. Így jöttek létre a termelőszövetkezetek, amelyek miatt a szövetkezet szó üzenete az emberek jelentős hányadánál még ma is téves és rossz emóciókat, rossz asszociációkat jelent. Mi azt próbáltuk tisztázni, hogy mit is jelent a szövetkezet szó a mai európai gondolkodásmódban, ahová tartunk. Az ugyanis 1990 után már világos volt, hogy Magyarország politikai, gazdasági útja az európai közösség felé kell, hogy vezessen. Ez a tulajdonképpeni folyamat, a külföldi tapasztalatok adaptációja állandó kihívást és feladatot jelent számunkra, egészen a mai napig. Főként azért, mert az a gazdasági környezet, amely alapvetően Nyugat-Európában – konkrétabban az EU12-ben – egy folyamatos történelmi fejlődésen keresztül, egy stabil társadalmi háttér mellett alakult ki, míg nálunk egészen más körülmények között formálódott. Hiszen a jogi feltételek, a gazdasági feltételek – a tulajdonképpeni jogi- és gazdasági bizonytalanság – nyilvánvalóan egészen más értelmezést ad sok esetben minden szónak és minden gondolatnak.

– Kifejtené ezt bővebben?

– Az a bizonyos neoliberális gazdaságfilozófia, amely tulajdonképpen 1990 után Magyarországon érvényesült és a mai napig érvényesül – vagy legalábbis még nem sikerült ennek az ellenkezőjét valamilyen módon működőképessé tenni –, alapvetően az egyénre épít. A magyar tudatban is az egyén áll az előtérben. Meggyőződésem egyébként, hogy ennek a gyökere visszavezethető az 1968-as gazdasági reformra, amikor a gazdasági munkaközösségeken és egyéb csatornákon keresztül meg lehetett valósítani bizonyos felhalmozást, de a jogbizonytalanság miatt nem is merték a vállalkozásuk fenntartható növekedését elindítani. Az emberek inkább ahhoz szoktak hozzá, hogy minél gyorsabban kivegyék a vállalkozásból a pénzt, nem tudták ugyanis, hogy másnap mi lesz. Ebből következően a nyugat-európai vállalkozói magatartás – amely a növekedésre, az építkezésre helyezi a hangsúlyt – nálunk nem is kapott teret, az emberek inkább minél gyorsabban kivették vagy eltitkolták az esetleges nyereséget. Ez a magatartás vezetett a fogyasztói társadalom, a „gulyáskommunizmus” megerősödéséhez, gazdasági illúzióinkhoz. Ez a gondolkodásmód az EU-hoz viszonyítva alapvetően más helyzetet jelentett és ezt az 1990 utáni jogi eszközök nem tudták igazán feloldani, sőt, bizonyos mértékig még erősítették is. 1990 után sajnos a magyar agrárpolitika arról szólt, hogy kisgazdaság vagy nagygazdaság, de arról nem, hogyan visszük a terméket a piacra. Az alapvető politikai konfliktusok tehát nem arról szóltak, ami a gazdasági fejlődés szempontjából meghatározó, hanem a tulajdonviszonyok körül mentek a csatározások. Ez pedig lényegében meghatározta a törvénykezési prioritásokat. Magyarán tulajdonképpen a jogalkotás éppen ezért az egyének – egyébként nagyon fontos – „helyzetbe hozásán” kívül nem szóltak kiegyensúlyozottan a szövetkezetek jogi hátterének feltételeiről, a szövetkezeteket működtető intézményesült piaci és pénzügyi rendszerekről, ahogy ez az egész a közösségen keresztül tud igazán működni. Egy Nyugat-európai gazda a termését nem saját maga akarja eladni a piacon, hanem szövetkezeten keresztül értékesíti, de ennek a gondolatvilágnak az adaptálását a magyar viszonyok közé maga a szövetkezet szó és a jogi környezet nagyon megnehezítette. Az általunk végzett folyamat tehát picit az európai ismeretek magyarországi viszonyokra történő formálását jelentette. Ez nyert teret a HANGYA 1998-as megalakulásánál is, majd az első Orbán kormány idején.

– Mi történt az első Orbán kormány alatt?

– Voltak olyan lehetőségek, amelyek valamelyest megindították a termelők összefogását, hiszen a termelői közösségek támogatásának az akkor bevezetett szabályai lehetővé tették, hogy a termelői közösségek, együttműködések indulásukhoz bizonyos tőkéhez jussanak. Leegyszerűsítve, ha saját működésükre 1 forintot fordítottak és ezt egy megfelelő, szövetkezeti gondolatvilágú együttműködési rendszer szabályait vállalva tették, akkor az induláshoz a kormány két forintot adott. Ez egy olyan jellegű üzenet volt a magyar gazdálkodóknak, hogy össze kell fogni, s az összefogásnak van egy olyan célja, hogy piacra juttassa a terméket. A piacra juttatás szabályait pedig az akkori kormányzat azon a szövetkezeti alapon fogadta el, amelyet mi a nemzetközi tapasztalatok alapján konvertáltunk a magyar jogi helyzetnek megfelelően. Ez volt a feltétele annak, hogy a termelői együttműködések akkor megalakuljanak. Ez az, ami végső soron azt hiszem nagyon lényeges előrelépés volt, s ebben a HANGYA megalakulása, működése döntő szerepet játszott.

– Beszélne a nemzetközi kapcsolatokról?

– A nemzetközi kapcsolataink nagyon erősen befolyásolták a további munkánkat, hiszen ezeket az említett, induló szervezeteket is utaztattuk a már említett országokba, tapasztalatokat szerezni. Nagyon fontos nemzetközi kapcsolatrendszerünk alakult tehát ki az évek során. Ennek volt olyan visszacsatolása is, hogy amikor szóba kerültek Magyarország európai uniós tagságának kérdései, akkor az Európai Unió gazdaszervezeteivel, illetve szövetkezeti szervezeteivel, a COPA-COGECA-val (COPA – Comité des Organisations Professionnelles Agricoles de l’Union Européenne, vagyis a Mezőgazdasági Szakmai Szervezetek Bizottsága és COGECA – Comité Général de la Coopération Agricole de l’Union Européenne, vagyis a Mezőgazdasági Szövetkezés Általános Bizottsága), amely egy közös brüsszeli titkárságot, irodát működtető szervezet – megindult egy felkészítési program, amelynek tagja volt a HANGYA is a többi magyar gazdaszervezettel együtt. A felkészítési program során részletes információkhoz jutottunk arról, hogy működik az Európai Unió, a finanszírozás, támogatás mechanizmusa. Ezeket nyilván továbbadtuk a tagságunk számára, de az EU12-ek is kíváncsiak voltunk arra, hogy milyenek vagyunk mi. Tulajdonképpen egy közelítő eszmecsere alakult ki, amelyről utólag visszanézve azt mondhatom, hogy megismertük egymást, kialakult egy felszínes információ rendszer, de azt is el kell mondanom, hogy sem mi nem készültünk fel az Európai Unióból a belépésre, sem ők belőlünk. Elindult ugyan egy ilyen jellegű eszmecsere, de ők többet tudtak meg rólunk vagy több piaci információt tudtak kihámozni a tőlünk kapott információkból, mint amennyit mi tudtunk megszerezni tőlük. Ez bizony nyomasztó volt a csatlakozáskor, 2004-ben. Ugyanis ők benne voltak egy rendszerben, mi pedig próbáltuk megismerni a rendszert, amelynek működési mechanizmusát csak belülről lehet megismerni igazán. A felkészítési program nagyon-nagyon hasznos és érdekes volt számunkra, de nyilván nem volt teljes értékű. Nagyon komoly problémát jelentett, hogy a régi uniós tagországok megértsék, melyek a mi problémáink, a mi feltételeink. Ők ugyanakkor nagyon gyorsan felismerték gyenge pontjainkat, és tudtak ezekhez alkalmazkodni.

– Két cikluson át alelnöke is volt a COGECA-nak. Mi vezetett ide? Hogy lesz valakiből a legjelentősebb uniós agrárlobbi szervezet egyik vezetője?

– Először 2002-ben vált igazán komoly lehetőséggé az, hogy az európai uniós agrár érdekképviseleti rendszerhez a Kelet-európai országok érdekképviseletei is csatlakozhatnak, tehát tagjai lehetünk a COPA-COGECA-nak. Abban az évben Koppenhágában volt a COPA-COGECA éves kongresszusa, ahol az előcsatlakozást a Kelet-európai gazdaszervezetek előbb írták alá az európai társszervezetekkel, mint ahogyan a kormányzati szintű aláírások megtörténtek. A korábbi nyolc-tíz éves együttműködés alapján engem kértek fel, hogy ezen a rendezvényen tartsak egy előadást a Kelet-európai országok általános agrárgazdasági, gazdaságpolitikai helyzetéről. Tíz új tagország reprezentánsaként szólalhattam fel tehát a COPA-COGECA kongresszusán, még mielőtt tagok lettünk. Nyugat-európai partnereink pedig nagyon egyértelműen fogalmazták meg, hogy alapvetően a HANGYA törekvéseiben és munkájában látják igazolva: a Nyugat-európai szövetkezeti rendszerhez való illeszkedés modellje megvalósul. A felkérés tehát nem kizárólag az én személyemnek szólt, hanem a HANGYA elismerése is volt. Elismerése azoknak a szövetkezet-fejlesztési programnak és akcióknak – beleértve a képzéstől a szervezeti-jogi tanácsadásig, az arra épülő szervezetfejlesztésig –, amelyeket végeztünk. Ez az elismerés testesült meg tehát abban, hogy 2003-ban, a COPA-COGECA tisztújításának előkészítése kapcsán feltették a kérdést, vállalnám-e az új tagországok képviseletében a COGECA, az európai szövetkezeti szövetség alelnöki tisztségét. Azt válaszoltam, hogy abban az esetben természetesen megtiszteltetésnek veszem, ha Magyarországon nem fúrják meg. Ez tréfásan hangzik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy voltak némi ismereteim már akkor is a helyzetről, s a vélelmem később realizálódott is. Akkor megkerestem a bejelentkezett magyar szervezeteket, a MAGOSZ-t, az Agrárkamarát és a MOSZ-t. A MAGOSZ elnöke, Jakab István támogatásáról biztosított, az Agrárkamara úgy nyilatkozott, hogy nem érintett a kérdésben, így nem is szól bele, a MOSZ pedig nem válaszolt. Később kiderült, hogy a MOSZ nekünk nem válaszolt, de a COPA-COGECA felé jelezte, hogy szintén nem kíván állást foglalni, arra hivatkozva, hogy tagszervezetei alapvetően az elsődleges termelésben érdekeltek, míg a COGECA szövetkezeti rendszer. Így aztán 2004-ben egy észt ellenjelölttel szemben a COGECA alelnökévé választottak, ami nagyon komoly megtiszteltetés volt nem csak a HANGYA számára és személy szerint nekem, de a magyar agráriumnak is. A COPA- COGECA szerepét az is mutatja, hogy a négy magyar tagszervezet tagdíjának fedezésére a kormány bizonyos mértékű kötelezettséget vállalt, ami ugyanakkor az alelnöki feladattal együtt járó költségekre nem terjedt ki. Eléggé pikáns helyzetet jelentett, hogy a HANGYA a 2005 februári traktoros gazdademonstráció egyik fő szervezője volt a MAGOSZ közös zászlaja alatt, amihez egyébiránt a MOSZ és az Agrárkamara nem csatlakozott, így érdekes egybeesés volt, hogy a négy COPA-COGECA szervezet a traktorok Kossuth téri bevonulása napján írta alá az együttműködési megállapodást az FVM-ben.

– Miként emlékszik vissza erre az időszakra?

– Próbáltam a Kelet-európai tagországi helyzetből adódó viszonyokat érzékeltetni a szervezetben és bizony beletelt majdnem másfél év, mire megértették, mi az a szituáció, amelyben vagyunk, mi az a helyzet, amiből indulva csatlakozunk egy kialakult rendszerhez. Azt hiszem, hogy számomra már nagyon-nagyon komoly eredmény volt, amikor a második ciklusra való újraválasztásom után fél évvel a francia alelnök már előre tudta, mik azok a problémák, amelyek az új tagországoknak esetleg hátrányt jelentenek, és kereste a megoldás lehetőségét. Eredményt ezen a területen is csak több éves munkával lehet elérni. Idő kellett ahhoz, hogy igazi partnerként kezeljenek minket ezen a szervezeten belül, de végül megvalósult ez is. Csak néhány példát említek, amelyeket a COPA-COGECA rendszeren belül sikerült elérni. Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program kapcsán a vonatkozó európai uniós rendeletben bekerült két olyan átmeneti rendelkezés, amelyek kapcsán az új tagországok termelői csoportjai, továbbá a félig önellátó gazdaságok juthattak támogatáshoz. Ezt a két intézkedést az Európai Bizottság csak 2008-ig akarta megnyitni. Féléves „győzködésembe” tellett, amíg a COPA-COGECA magáévá tette az erre vonatkozó álláspontomat. Ami a következő volt: azoktól az országoktól, amelyek egészen más politikai-gazdasági rendszerből indultak az európai szisztéma felé, nem lehet elvárni, hogy a termelői együttműködés terén a 2004-es csatlakozásuktól 2008-ig minden téren alakuljanak át, strukturális, gazdasági, gondolkodásbeli szinten, miközben a régi tagállamokban 22 éven keresztül célzott ösztönzők működtek a közös kasszából. Így végül nem zárták le 2008-ban ezeket a támogatásokat, hanem 2013-ig hatályban maradtak.

– Sőt, előreláthatóan a jövőben is megmaradhatnak…

– A 2013 utáni közösségi agrárpolitika tervezeteiben megtalálhatók azok a törekvések, hogy a termelői együttműködéseknek valamilyen módon meg kell találni a támogatási lehetőségét. Időközben kiderült ugyanis, hogy az, amit 2008-ban fel akartak számolni, nagyon-nagyon fontos gazdasági, társadalmi intézkedés. Ez a struktúra várhatóan nem csak az új tagországokra, hanem a régiekre is vonatkozni fog, mert a piaci viszonyok úgy alakultak, hogy ezt indokolják. Nagy vitánk volt annak idején az intervenciós felvásárlás kapcsán is, amit egyik napról a másikra el akartak törölni, végül ez sem így történt, érveimre a franciák támogatták a magyar álláspontot a COPA-COGECA-ban és belső egyeztetéseiken a francia miniszternél is. Alapvetően tehát az érdekképviseleti konzultációs lehetőségek rendkívül fontosak, amikor agrárpolitikai döntésekről van szó. Én 2008-ig – a lehetséges két cikluson keresztül – voltam a COGECA alelnöke és ebben az említett brüsszeli tevékenység mellett lényeges volt a többi  kelet- európai  szövetkezeti szervezettel való együttműködés, de az akkori tagjelöltek, Románia, Bulgária felkészítésében a tapasztalataim átadása. Nagy élmény volt számomra különösen a Kárpát medence szintjén tartott felkészítő program lebonyolítása is, amelyben az EU-val kapcsolatos ismereteimet átadhattam a magyarlakta területen működő szervezetek képviselőinek. Végül nem a személyem, hanem a HANGYA szervezete kapcsán jött be a magyar „fúrás”, amelynek nyomán az Agrárkamara kezdeményezésére, a MOSZ támogatásával és a MAGOSZ beleegyezésével egy késedelmes rendezésből származó tagdíjhátralékunk miatt kizártak minket abból a hazai konzorciális megállapodásból, aminek révén részt vehettünk, és a magyar agrár és vidékfejlesztési érdekekért harcolhattunk az európai lobby- szervezetben. A kizárással kapcsolatos egyeztetésre minket meg sem hívtak, körülbelül másfél hónappal utána kaptunk csak az ott született döntésről egy levelet, viszont azonnal értesítették Brüsszelt. Azóta Magyarország tulajdonképpen nem képviselteti magát a lobby szervezet politikai döntéshozatali szintjén, csak a szakbizottsági ülésekre utaznak ki emberek, mivel ezek költségeit az EU visszatéríti. A személyes kapcsolatom persze megvan a COPA-COGECA-val, a 2010-es kongresszuson is úgy voltam kint, mint a tagszervezetek képviselői, de nyilván nem szavaztam. A sors fintora, hogy most a „maradék” három szervezetet a tagdíj elmaradás miatt kizárás fenyegeti.

– Hogyan tovább?

– A tapasztalatainkat természetesen megpróbáljuk tovább hasznosítani. Nem a magunk számára, hanem azért, hogy a magyar szövetkezeti rendszer megerősödjön és valamilyen módon egy európai gondolatvilágú, stílusú működésű rendszerré alakuljon, mert ma egyáltalán nem az. Katasztrofális dolog, hogy a magyar jogrendben olyan mértékben dominál a neoliberális doktrínákon alapuló magángazdasági rendszernek az abszolút prioritása, ami tulajdonképpen már a versenyképességi hátrányok ledolgozását gátolja. Például az Új Magyarország Vidékfejlesztési Programban az értéknövelést célzó pályázatoknál a termelői csoport tagok kaptak plusz pontot az elbírálásnál, ha beruházást terveztek, de a termelői csoportok nem, noha a hatékonyság és a méretgazdaságosság érdekében nem a csoport-tag tulajdonosnak, hanem magának a csoportnak kellett volna nagyobb esélyt, prioritást adni. Mégpedig azért, hogy végső soron kialakuljon az a hozzáadott-érték rendszer, amely lehetővé teszi, hogy valamennyien piacra jussanak a termékekkel. Ez ugyanis a kulcsa az agrárágazat és a vidék fejlesztésének. A magyar „megoldás” persze az, hogy ha a termelői csoport tagja kap plusz pontot, akkor a fejlesztésre nem a termelői csoport pályázik, hanem a tagja, aki megkapja a plusz pontot, így be is indul a beruházás. Igen ám, csak innentől kezdve az a közösségiként sokkal jobban, sokkal gazdaságosabban, sokkal hatékonyabban üzemeltethető beruházás magánberuházássá válik. És innentől kezdve meg lehet csinálni azt, hogy maga a termelői csoport bérli a csoport tagjától a kapacitást. Az illető így jól jár, viszont a közösség kiszolgáltatottá válik. Ilyen értelemben azok a lényeges dolgok, amelyek a piacra jutás feltételrendszerét javítanák, a magyar szabályozásban abszolút félresiklottak. Ez csak Magyarországon van így.

– Magam is nem egy ilyen beruházást láttam már, például szárító esetében. De hogyan tudna a HANGYA segíteni az értékesítésben ma?

– Az 1945 előtti HANGYA úgy működött, hogy volt piaca és volt hitelintézet mögötte. Amennyiben nincs olyan a termelők mögött struktúra, amely piacra viszi a terméket, akkor a termelő gazdaságtalanul próbálja piacra vinni, feldolgozni azt. Ebben az esetben azok a hozzáadott értékek, amelyek egyébként ma az európai szövetkezeti rendszerben értéket, illetve többletjövedelmet jelentenek a gazda számára, a magyar gazda számára nem jelentik ezt, hiszen nincs ilyen hozzáadott érték. Folyamatos a vita arról, hogy a kereskedőláncok miért nem magyar terméket árusítanak. Van annyi magyar termék, amennyi egy kereskedőláncba szükséges? Nem biztos, hogy van, Csak akkor van, ha a termelők alapvetően feldolgozott termékkel tudnak megjelenni a piacon. Nyilván vannak olyan termékek, amelyeket nagyon kis mennyiségben, helyi piacokon is lehet értékesíteni, de ma Magyarországon a lakosság négyötöde városokban él. Ahhoz, hogy a városi lakosság ellátása is megvalósuljon, intézményesült rendszerben szükséges a hozzáadott érték megteremtése, azaz a feldolgozás, az élelmiszertermék előállítása és ennek a piacra juttatása. Amennyiben ez rendszertelenül történik, akkor csak a kiszolgáltatottság marad, ezt tapasztaltuk Európában. Az ad-hoc jellegű lehetőségek jelentős mértékben leszűkültek. Az élelmiszer-kereskedelem 60-70 százaléka kereskedőláncokon keresztül realizálódik, amely rendszer fel tud venni bizonyos helyi termékeket, de ehhez is volumen kell. Ezért szorgalmazzuk egy piaci intézményrendszer kiépítését, amelyre azt mondjuk, hogy szövetkezet. Amikor a dánoknál arról kérdezősködtünk, hogy a gazda miért bízik a szövetkezetben, a válasz az volt: azért, mert nagyon egyszerű, világos, tiszta elszámolás van közte és a szövetkezet között. Tehát nem azért, mert szereti a szövetkezetet, hanem mert pénzügyi biztosítékot jelent számára, hogy amit előállított, az áruvá alakul, s az áruból neki járó értéket átlátható módon megkapja. Ez tőkebefektető társaság esetében irreális igény, csak akkor működik, ha a rendszer szövetkezeti alapú. A mezőgazdaság alapvetően nem tőkeérdekeltségű, hanem munka- és eredményérdekeltségű. Amennyiben nincs mögötte munka, azaz teljesítmény és eredménnyé nem alakul, akkor tulajdonképpen nem tud működni. Ráadásul azt a bizalmatlanságon alapuló bizonytalan helyzetet pedig, ami a mai magyar agrárvilágra jellemző, csak szövetkezeti alapon lehet feloldani. A szövetkezeti alapra épülő agrárágazati rendszer ugyanakkor nem csupán a vidék és a gazdaság, hanem a társadalom demokratikus fejlődése szempontjából is kulcselem, hiszen a szövetkezeti demokrácia és a társadalmi demokrácia egymást feltételezi és erősíti.

Írta: Tóth László Levente
Fotó: Ferenczy László

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.