Magyarországon át kell alakítani a felsőoktatást, az állatorvosképzés a világ legjobbja lehet, az agrár-felsőoktatásban viszont azonnali beavatkozásra van szükség. Sótonyi Péterrel, a Professzorok Batthyányi Köre elnökével, az Állatorvostudományi Egyetem rektorával és Gyuricza Csabával, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ főigazgatójával beszélgettünk.

– Hogy áll a felsőoktatás Magyarországon?

Sótonyi Péter: A felsőoktatásban óriási hibát követtek el, amikor szolgaian másolták le a bolognai rendszert. Sok helyen a lényeg éppen az lenne, hogy az első három évben gyakorlati ismereteket adjanak és aki a képzésből kihullik, önálló szakmát kapjon. Ez nem nagyon valósul meg, mert az első három évben folyik az alapképzés és arra épül rá a kifejezett szakmai oktatás, ez szinte valamennyi érintett képzési helyen így van. A magyar felsőoktatás másik tragédiája – különösen az agrároktatásé, amibe én valamennyire belelátok, de általánosan is – a fejkvóta rendszer. Az, hogy a szerint dotálják az egyetemeket, mennyi hallgatót hoznak be. Emiatt kis túlzással írni-olvasni nem tudó, olyan gyerekek is bekerülnek a felsőoktatásba, akik a diploma megszerzése után sincsenek azon a szinten sem, amit 50-60 éve az érettségi jelentett. Ők aztán a felsőoktatásban különböző diplomákat szednek össze az irgalmatlan mennyiségű szakon, sokszor lényegében használhatatlan diplomát adva a kezükbe. Az akadémiai kutatóintézeti hálózat abszolút szovjet mintára jött létre, pontosan azért, hogy az egyetemek önállóságát, autonómiáját korlátozzák. Remélem, hogy ez a kérdés végre helyre kerül. Teljes mértékben egyetértek Palkovics László miniszterrel, hogy legyenek alaptudományi kutatóintézetek, legyenek olyanok, amelyek az iparral, a mezőgazdasági üzemekkel szoros kapcsolatban vannak, innovatív tevékenységet végeznek és legyenek olyanok, amelyek az egyetemeket erősítik. Nem utolsó sorban pedig: a szakembereket megfelelő anyagi megbecsülésben is kell részesíteni, mert a legkiválóbb hallgatókat elszívja a versenyszféra.

– Mi a véleményük az agrár-felsőoktatásról?

S. P.: Meggyőződésem, hogy az agrár-felsőoktatás területén egy központi agráregyetemre lenne szükség, ahol elmélyült alapoktatásra épülő agrártudományt oktatnak. Emellett szükség lenne, ahogyan régen is volt, régiónként nagyon sok főiskolai szintű képzésre, ahol azt tanítják meg, hogyan kell 300-400 hektáron gazdálkodni, a modern gépeket használni, biotechnológiai eljárásokat alkalmazni. Ahol lehet bizonyos szakosodás, például növénytermesztési, állattenyésztési, környezetvédelmi stb. irányba, de az agrárium alapjait mindenkinek el kell sajátítania, hogy a végzett agrárszakember szükség esetén könnyebben tudjon váltani a különféle mezőgazdasági tevékenységek között. A gyakorlati életben teljesen mindegy, hogy a DNS jobbra vagy balra csavarodik, utóbbit tehát a tudományegyetemen kell oktatni. Ott viszont olyan szakembereket kell képezni, akik a nagygazdaságok irányításában vesznek részt, vagy kutatóintézetekbe, illetve a már említett főiskolákra mennek dolgozni.

Gyuricza Csaba: A professzor úr által elmondottakat kibővíteném a szakképzéssel, mert a felsőoktatás és a szakképzés együtt kell, hogy menjen. Nem választhatjuk ketté a két területet, mert ha a szakképzés nincs a helyén, akkor az agrár-felsőoktatás sem fog működni. Ha pedig az agrár-felsőoktatás nincs rendben, az a teljes mezőgazdaság versenyképességére kihatással van. Ma, amikor a mezőgazdaság nemcsak Magyarországon, hanem globálisan is egy csúcstechnikai ágazattá válik, az látható, hogy ahol nincs világszínvonalú felsőoktatás és kutatás, ott nem lehet világszínvonalú az ágazat működése sem. A napokban jöttem haza Brazíliából, ahol a születésem évében, 1973-ban hozták létre azt az agrárkutató központot, amelynek az volt a célja, hogy ott a pampák közepén, a semmiből egy világszínvonalú mezőgazdaságot hozzanak létre. És ennek is köszönhetően 46 év alatt a brazil mezőgazdaság oda jutott, hogy már másfél milliárdnyi embert képes ellátni élelmiszerrel, élelmiszer-alapanyaggal, miközben a brazilok 200 millióan vannak. Ez hihetetlennek tűnik, de tudjuk jól, hogy Brazília ezen a téren letaglózta az egész világot, többek között Európát is, például fehérje alapanyagokból, takarmányokból. Ma a brazil és argentin szójába „fulladunk bele”, mert el tudják látni vele nemcsak a saját kontinensüket, Dél-Amerikát, hanem az egész világot, a felsőoktatásra és a kutatásra alapozva. Brazíliát csak példaként mondtam, hozhatnék még jópár működő példát a világból, de nekünk is ezt a gondolatot kell tovább vinnünk, és ezen a területen az alapokat kell tisztába tennünk. Az állatorvosképzés ilyen szempontból szerencsés helyzetben van, újra visszakapta az önállóságát.

– A hazai állatorvosképzés nemrég még a Szent István Egyetem egyik karaként működött, de hogy áll ez a világhírű képzés újra önálló egyetemi keretek között?

S. P.: Emlékeztetnék arra, hogy a 233 éve alapított Állatorvostudományi Egyetem a világ harmadik állatorvos képző intézménye. A magyar állatorvosképzés pedig, amikor az aranykorát élte, különösen a XX. század elején, mindig is önálló volt. A Szent István Egyetem részeként 2000-től működött az állatorvosi képzés, önállóvá 2016-ban váltunk ismét, ami nekünk nagyon fontos volt. Az egyik ok, hogy így tudtunk önálló arculattal megjelenni. Magyarországon a legtöbb idegen nyelvű hallgató nálunk van, arányait tekintve, hallgatóink kétharmada idegen nyelvű képzésben vesz részt, német és angol nyelven, a világ 54 országából. A másik a pályázatok sokkal kiterjedtebb lehetősége. Mi ugyan részben az agráriumhoz tartozunk, de az egykori Pesti Egyetem orvosi karából nőttünk ki. Az orvostudománnyal egyre szorosabb a kapcsolatunk, nagyon megváltozott az állatorvoslás. A korábbi időkben elsősorban a prevenció, a haszonállat volt maximálisan tevékenységünk a homlokterében, ma pedig felértékelődött a társállatok gyógyítása, ami sokkal inkább igényli az orvosi szemléletet. Az egyetem kapcsán azt gondolom, és ezt célként is tűztük ki magunk elé, hogy érjük el újra az említett „aranykort”. Immár a másodikat, mivel a XX. század elején a világ vezető állatorvos képző intézménye voltunk.

– Hogyan lehet elérni ezt?

S. P.: Sokáig tőlünk tanultak a világ állatorvosai. Ezt a helyzetet kell visszaállítani, legnagyobb feladatunk, hogy olyan kutató és oktató gárda alakuljon ki, amely képes egyetemünket a világ élvonalába emelni. Azt szeretném elérni, hogy mire az általunk elindított óriási értékű építkezések befejeződnek, a csodálatos infrastruktúrát világszínvonalú tudományos műhelyek használják, növelve a hazai kutatások nemzetközi beágyazottságát. Ehhez meg kell találnunk és meg kell nyernünk azokat az embereket a nagyvilágból, akik közel állnak a legmagasabb nemzetközi elismerésekhez, és akiket majd követnek a posztdoktorok, a PhD hallgatók. Szerencsére abban a helyzetben vagyunk, sikeres pályázataink, ötszáz magyar és mintegy ezer külföldi hallgatónk révén is, hogy mindenkit fel tudunk venni, aki tehetséges és itt akar oktatni és/vagy kutatni. Mindent meg is teszek azért, hogy felismerjük, megtaláljuk ezeket a fiatalokat. A mérce egyrészt az oktatás, másrészt a tudományos tevékenység. Az pedig meggyőződésem, hogy valóban csak akkor lehetünk elégedettek, ha állatorvos képzésben világelsők vagyunk.

Gy. Cs.: Mi az agrárkutatásban ennek a fajta integrációnak a nagy részét már elvégeztük, Közép-Európa legnagyobb, legerősebb agrárkutató hálózatát hoztuk létre, ami Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központként (NAIK) működik, 1300 emberrel, 13 intézettel, 4 gazdasági társasággal lefedi az egész ágazatot. Nincs még készen, van még feladat ezen a területen is, de már nemcsak az európai színtéren vagyunk ott, hanem az egész világban. Látszik, hogy egyre fajsúlyosabb szereplőnek tekintenek minket globálisan, erre is jó példa legutóbbi utam Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszterrel Brazíliába. Említhettem volna persze akár Afrikát is, Ázsiát is, de hogy ne menjünk ilyen messzire, főigazgatóként az első intézkedéseim egyike volt, hogy megalkossunk egy V4-es kutatói együttműködést, mert számtalan olyan kérdéskör van, amelyekben közösek nemcsak a kihívásaink, hanem az érdekeink is. A lényeg, hogy technológiával, tudástranszferrel mindenhol ott vagyunk, mert a magyar tudás igenis komoly presztízzsel rendelkezik globális szinten. Ezt tehát megvalósítottuk. Ahol még nagy hiányosság van, az a magyar agrár-felsőoktatásnak a nemzetközi szintű versenyképesség-növelése.

– Miért?

Gy. Cs.: Mert a tevékenység szétaprózódott, több mint 20 karon, intézményben, városban zajlik jelenleg Magyarországon agrár-felsőoktatási tevékenység, ami teljesen abszurd. Hiszen úgy kell versenyképesnek lenni ezen a területen, hogy Hollandiában, Izraelben, de a környező országokban, Szlovákiában, Csehországban, Ausztriában is egyetlen egy erős, fajsúlyos intézményben végzik a felsőoktatást. Nálunk ez szétaprózódik, a beletett forrás pedig sokkal több intézmény között oszlik meg, vagyis nem hasznosul a nemzetgazdaság számára optimálisan a belefektetett energia. Nyilvánvaló, hogy így egy európai felsőoktatási térben nem tudunk versenyképesek lenni. Ezt tehát még rendbe kell szedni ahhoz, hogy olyan tudást sikerüljön átadni elméleti és különösen gyakorlati szinten, ami ütőképes, azaz ne a gyakorlat járjon az oktatás előtt, ahogyan jelenleg, hanem fordítva. Ezt a változtatást előbb-utóbb érdemes megfontolni, különben néhány éven belül oda jutunk, hogy a magyar agrár-felsőoktatás el fog tűnni és az agrár-felsőoktatás külföldi egyetemekről „megrendelőként” fog megjelenni. Jelenleg a humán kapacitása olyan az agrár-felsőoktatásnak, hogy ha összerakjuk, jó, ha egy komoly intézményre való humán háttér áll ma Magyarországon rendelkezésre. Egy biztos, az agrárium a következő években, pláne évtizedekben olyan technológiai forradalmakon fog keresztül menni – már megy jelenleg is – amelyek maguk alá temethetik a legnagyobb múltú mezőgazdaságokat is, ha azok mögött nem áll egy olyan modern felsőoktatási és kutatási hálózat, amely képes megkérdőjelezhetetlenül kiszolgálni a nemzeti érdekeket. Ebből a kihívásból pedig csak innovációra és korszerű oktatásra alapozva fogunk tudni győztesen kikerülni.

Írta: Tóth László Levente