Kevés vonzóbb dolog van Afrikában, mint a természet közeliség, az életritmus és a szakmák időktől fogva lévő változatlansága. Az, hogy hajdanán dédszülő, nagyszülő, szülő és fiú napi rutinja alig változott. Hogy a múlt évszázad bődületesen felgyorsult és radikálisan változó világa mintha a fekete kontinensen lassabban éreztette volna hatását. 

Lehet, hogy a vadat íj és mérgezett hegyű nyíl helyett puskával ölik le. Lehet, hogy a csónak ma Yamaha motorral szeli az Óceánt, nem kézi erővel kell naponta megküzdeni a víz erejével. Afrika folyamatos, és egyre gyorsuló ütemű változásban van. Mégis, az ember és a természet közötti harmónia, a szimbiózisban való együttélés csodálatos egyszerűsége sok helyütt próbál megmaradni, túlélni a kontinensen. Egyre kevesebb sikerrel.

-„12 éves korom óta, minden nap a vízen vagyok!”- fog bele Pap, egy dakari halász történetébe – „Évekig apámmal, és nagybátyámmal, Sheriffel jártunk ki, hármasban. Reggel ki, délután be, minden nap. Amit fogtunk, megettük, eladtuk. Jól éltünk belőle. Apám már idős, nekünk kéne eltartani, ahogy saját családjainkat is.” – Pap fejét lehajtva sóhajt, sapkás fejét értetlenül csóválja. – „Akkoriban szerettük, tiszteltük az Óceánt! Ma pedig? A kormány eladta a vizeinket! Az Óceánt kizsákmányolják, mi pedig tönkremegyünk!” – Pap tekintetében fáradság, és megtört belenyugvás tükröződik. A napi, értékadó rutin napi küzdelemmé vált. – „Nekem szerencsém volt, legalább hat osztályt kijártam. Beszélem a franciát, tudok írni, olvasni, számolni. Bár halászfamília vagyunk, több generációk óta, a gyerekeimnek más mesterséget, más jövőt szánok. Azt szeretném, ha tanárok, ügyvédek lennének.”

Halászcsapda

Hiába ülnek a rekkenő hőségben reggel 8-tól délután 4-ig csónakjaikban a halászok, már korántsem fognak annyi halat, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A szenegáli halexport az elmúlt másfél évtizedben 32%-kal esett vissza. A szenegáli lakosság egy tizedének megélhetést nyújtó ágazatban tömegek hagyták el a partmentén szinte egyetlen munkalehetőséget kínáló gazdasági ágazatot.

A Magyarországnál két és félszer nagyobb, 230 ezer négyzetkilométer kiterjedésű Szenegál klasszikus halásznemzet, amelynek partjait 700 kilométer hosszan szegélyezi az Atlanti- Óceán. Az évezredek óta fenntartható hagyományos halászat emberek millióit látja el napi friss élelemmel. Évi 22 kg hal. Ennyit fogyaszt egy átlagos szenegáli lakos halból évente, amely az itt élők proteinbevitelének 70 százalékát fedezi egyben. Az iparág az ország gazdasága és a szenegáli társadalom tekintetében is rendkívüli jelentőséggel bír. Az iparág 600 ezer embert foglalkoztat közvetve, vagy közvetlenül. Ez az aktív lakosság 17 százaléka! A halászat, amely 160 milliárd CFA-s bevételt hoz az országnak, jelentős számú nőt foglalkoztat. Ugyan a halászok férfiak, a nők szervezik meg a belföldi halkereskedelmet. Ők veszik meg a halat, majd adják tovább a kiskereskedőknek. Végső soron pedig ők készítik el rizzsel, sok zöldséggel, padlizsánnal, főzve vagy roston, ahogy a férfiak szeretik. Ezért is alapvető jelentőségű a túlhalászás problémája Szenegálban: végtére is az ország élelmiszerbiztonsága, a nagycsaládok túlélése, jóléte, egészsége függ attól, hogy mennyi és milyen minőségű hal kerül a hálóba!

Színes, hangos asszonysereg várja nagy műanyag lavórokkal a friss fogást a dakari halpiac melletti csónakkikötőnél, a parton. Az üzlet gyorsan megköttetik. Hal és papírpénz cserél gazdát. A kofás asszonyoknak nem kell messzire cipelniük a súlyos tálakat fejük tetején. A halpiac csak néhány perc a kikötőtől. Innen kerül el a friss hal naponta, Dakar megszámlálhatatlan sok kis piacterére, a szélrózsa minden irányába. A frissen jegelt árunak délutánra, mire az asszonyok a vacsora előtti bevásárló körútra indulnak, a deszkákból összetákolt pultokon kell lennie.

A szenegáli halászat, az ember – természet törékeny egyensúlya egyre inkább felborul. Igaz, már három évtizede halásznak európai hajók szenegáli vizeken, az ipari mennyiségű halászat következményei leginkább az elmúlt évtizedben mutatták meg következményüket. Az Action Aid nevű szervezet jelentése szerint az Európai Unió saját forrásból halszükségletének csupán 50 százalékát tudja biztosítani. Halszükségletének másik felét így exportálni kénytelen, az Afrikai-Karibi-Csendes-Óceániai (úgynevezett AKCS) országokból szerzi be. Mivel az Európai Unió ‘déli szomszédjaként’ is emlegetett afrikai kontinens nyugati partvidéke viszonylag közel van Európához, és jól megközelíthető, az európai halászflották itt is megjelentek. A halászat belső szabályozatlansága, valamint a külföldi érdekeltségű ipari méretű halászat túlzott halkitermeléshez, ezáltal a halászati iparág hanyatlásához vezetett. 1994 és 2005 között az éves kifogott halmennyiség 95.000 tonnáról 45.000-re csökkent. A közel 11 ezres helyi szenegáli csónak állomány a XX. század utolsó évei óta felére apadt. Az elmúlt 14 évben a teljes halexport 30 százalékával esett vissza, a halászok száma pedig felére mérséklődött.

Annak a több ezer családnak az életét, akik generációk óta halászattal foglalkoztak, alapvető változást hozott ez a fordulat. Sok család tönkrement, elszegényedett, mások alternatív módon próbálnak szerencsét. Az ipari halászhajók megjelenése a víz ökoszisztémáját is megváltoztatta. Válogatás nélkül mindent kifog a háló: kicsit és nagyot, még az ehetetlent is, amelyeket a damillal és horoggal horgászó kishalászok gondosan különválogatnak és visszadobnak. Ezért ritkább és nehezebb a méretes halfogás, mint korábban bármikor. Jól tudja ezt némelyik halász is, aki szabadtüdős vagy oxigénpalackos búvármódszerrel merül alá, hogy leszigonyozza a nagyobb halakat. Az oxigénpalackos- szigonyos halászat merőben kockázatos vállalkozás, ráadásul illegális is. Mind az Egyesült Nemzetek Szövetségének vonatkozó szabályzata, mind a szenegáli jog tiltja a halászat ezen formáját, hiszen az önjelölt búvárok sokszor kiképzetlenek, felszereléseik pedig elavultak. A halászok egy része keszonbetegségben szenved. Az előforduló esetek száma olyan nagy, hogy Dakarban külön kórház működik keszonbetegek gyógyítására. Hiába életveszélyes a vállalkozás,sokan mégis vállalják a kockázatot a létfenntartás reményében. Az oxigénpalackos búvárok pedig hiába aggatják tele testüket védő amulettekkel, amelyeket marabuiktól, köztiszteletben álló vallási vezetőiktől kapnak, a cápatámadások tovább szedik áldozataikat. Szenegálban úgy tartják ugyanis, hogy kétféle marabu létezik: a vallásos marabu, akik Amadou Bamba leszármazottai is egyben, illetve a fétiseket használó marabuk. Előbbiek a muszlim hitvallás és a Korán szerint, imával dolgoznak. Utóbbiak növényi és állati eredetű főzetekkel, készítményekkel, fétistárgyakkal, mágiával operálnak. A merülő búvárok bokájára, combjára, csuklójára vagy mellkasára gris-gris-k, azaz varázserőt tartalmazó talizmánok kerülnek.

A muridizmus és Amadou Bamba

A murid vallás alapítója, Amadou Bamba 1850-ben látta meg a napvilágot a szenegáli Baol régióban, Mbacke városban. Szülei, Mam Diarra Bousso és Mame Mor Anta Sali szigorú iszlámoktatásban részesítették. Mauritániába küldték, ahol szúfiktól tanult. A világi javak nem érdekelték, mindig Isten közelségét kereste. Egyik versében így ír: „Isten teljessé tesz, csak őt kívánom! A tudáson és a valláson kívül más nem érdekel. Semmi mást nem akarok, semmi mást nem keresek. Csak az Istenemet. Aki hatalmas, vigyáz, és véd engem.” Tizennégy éves korában, irodalmi arabsággal megírta a Korán újraértelmezésével alapított murid vallás egyik legfontosabb bölcsességeit, tanításait tartalmazó fő művét, a Massalik-al- Jinan Huqqa-L-Bukau-t (jelentése: Utazások a Paradicsomba). Amadou Bamba az üdvözölés útjaként a szorgalmas, kemény munkát, és a vallási vezető – azaz marabu – áldozatkész követését jelölte meg. A muridok hittel követik marabuikat, Amadou Bamba egyenes ági leszármazottait, akik megörökölték képességeit: spiritualizmusát, vallási miszticizmusát, Istenhez való közelségét. A murid vallás központjaként 1887-ben Dakartól 165 km-re Szent Várost alapított: Toubát. A toubai Nagy Mecsetben kerül sor minden évben az Afrika Mekkájaként is emlegetett toubai zarándoklatra, amelynek során évente 2-3 millió murid zarándokol el a vallási vezetők sírhelyeihez.

Szemek a csónakon

A dakari halászkikötő pirkadatkor a leggyönyörűbb. A több száz, fatörzsből vájt csúcsos orrú, kecses kenuk száz és száz féle színben pompáznak. A szenegáli iszlámban elterjedt a tárgyak megszemélyesítése, illetve vallási jelképek felfestése a csónakokra, tömegközlekedési eszközökre, boltok falára. Szenegálban még a profán dolgok, helyek, tárgyak is ontják magukból a spiritualitást. Kamionok visszapillantó tükrei, bódék cégtáblái, csónakok tatjai emlékeztetnek a vallásalapítóra és csodálatos történeteire, a marabuk világára.

Kalózok Szenegálban?

Egyesek úgy tartják, a szomáliaihoz hasonló forgatókönyv zajlódhat le Szenegálban, ha a túlhalászat ilyen ütemben folytatódik. A szenegáli kalózok egy része ugyanis korábban halászember volt. Nem jókedvükből, hanem a kilátástalanság miatt vetemedtek bűnözésre, emberrablása. A túlélés miatt. Elemzők szerint a szenegáli kalózok problémáját nem a szárazföldön, hanem a vízen kell megoldani. Ha ugyanis nem használná a nyugat szemétlerakónak az Indiai-Óceánt, és több lenne a fogás, a halászok sem pártoltak volna el eredeti mesterségüktől.

Mi köze mindehhez Európának? Miért nem éri meg önzőnek lenni? Mert Afrika problémáinak hatása sok esetben Európában csapódik le, például az illegális bevándorlás formájában. Sokaknak az a legfőbb vágya Afrikában, hogy Európába jöjjenek, illetve szökjenek. Ha az élet kilátástalanná válik, a földi paradicsomnak gondolt Európa egyre vonzóbbá válik. Sok szenegáli halász adja el mindenét, hogy a merőben kockázatos, kb. 8 napon át tartó vízi útra vállalkozva megpróbálja elérni a spanyol partokat. Sokan még az úton odavesznek. Többeket a vízi rendőrség fordít vissza. Ez tovább tetőzi a bajt, hiszen a vállalkozást finanszírozandó, mindenüket eladósító halászok az adósság mocsarából nagyon nehezen képesek valaha kilábalni.

Pap mindezzel tisztában van, mégsem adja fel a reményt. – „Talán ma sok halat fogunk!”-Allahhoz imádkozva imát mormolva tolja ki motoros csónakját a hajnali pirkadat fényében az Óceán felé.

Írta: Szilasi Ildikó, utazzafrikaba.hu