Nagyon nincs jól, hogy az uniós büdzsé mintegy 40 százaléka a Közös Agrárpolitikára (KAP) megy el. Úgy szórja a pénzt a gazdáknak az EU, mint mostanában Ukrajnára, csak éppen az agrárpolitikára sokkal régebben. Ideje végre megírni ezt. És igencsak ideje lenne végre változtatni rajta.

Hogy miért? Elsősorban azért, mert az uniós pénzelosztásnak ez a módja így, ahogy van, igazságtalan, de ez úgysem érdekel senkit. Vegyük hát elő a fogósabb érvet: az EU agráriuma olyan, mint a puskaporos hordó, amire sörözgető traktorosok könyökölnek, miközben éppen rágyújtanak. Nem a Marseilles-re. Egyesek közülük most éppen petárdáznak is: Németországban már azért is az utcára vonultak és blokádba kezdtek traktoraikkal a gazdák, mert el szeretnék érni, hogy maradjon érvényben a gazdálkodók gépjárműadó-mentessége, illetve a mezőgazdasági gázolaj adókedvezménye (Ne feledjük, náluk zömében családi gazdaságokban állítják elő a betevőt.) A németek után a francia, belga, román gazdák is tiltakozni kezdtek.

Forrong Európa agrárvilága, mert a szereplői érzik, hogy valami nincs jól. Ami most – a német kormány felelőtlen magatartása miatt – Németországban elkezdődött, annak sokkal mélyebb gyökerei vannak. Persze tapsolni csak addig lehet, amíg van minek örülni. A német szaksajtó már másfél évtizede arról cikkezett, hogy Ukrajnában mekkora földeket vásároltak német gazdálkodók, akik „otthon” nem tudták igényüknek megfelelően gyarapítani a gazdaságukat. No meg az ukrán termőföld azért mégiscsak jó, olcsóbb is ott termelni, nem véletlenül szorultunk ki mi sem az ott termelt gabona miatt hagyományos exportpiacainkról, például Észak-Afrikából.

Száz szónak is egy a vége: nemcsak az amerikaiak vásárolták fel az ukrán földeket, hanem a németek közül is voltak efféle „befektetők”. Amikor egy befektetés nem jön be, nincs mit csodálkozni azon, ha a pénzüket kockára tévők kicsit idegesek. Egy átlag német – akinek már a kerítését is derogál lefestenie, azt is „a török”-re bízza – már ehhez sincs hozzászokva. És akkor még ott liheg az ő nyakukba is Ukrajna, amelynek uniós csatlakozása taccsra vágná az egész uniós agráriumot.

Pedig szó se róla, ki vannak „stafírungozva” az uniós gazdák az agrártámogatásokkal rendesen. Látják az uniós mezőgazdaságba, mint feneketlen kútba történő pénzszórást azok is, akik nem az agrárszektorban tevékenykednek. Őket az előbbiek érdekeit szem előtt tartó lobbisták azzal torkolják le, hogy ha nem kapnának az uniós gazdák annyi támogatást, mint amennyit kapnak, durván megdrágulna az élelmiszer Európa-szerte. A kicsinyhitűek (nem bibliai értelemben) be is veszik ezt a maszlagot.

Pedig ha Európa nem hagyná magát hülyének nézni, vagy pontosabban: vezető politikusai nem dugdosnák a baksist egyik zsebükből a másikba, máshogy nézne ki ez az egész. Ebből a szempontból mindegy is, hogy annak a bizonyos baksisnak kékeszöld a színe és Benjamin Franklin képmása van rajta, vagy mondjuk ibolyaszínű, rajta zászló, Dreama virág, meg Katar történelmi kapuja. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ha nem árulnák szinte gyékényen az európai értékeket a vezető európai politikusok – tisztelet a kivételnek, vagy ahogyan mifelénk mondják: akinek nem inge, ne vegye magára – magától értetődően lehetne átstrukturálni, megreformálni az EU-s agrárvilágot, beleértve a Közös Agrárpolitika keretébe tartozó pénzeket is. Nem kérdés a kurtítás és az sem, hogy mikor kell kezdeni: minél előbb. Azon szokásuk szerint már elmerenghetnek az eurokraták, hogy milyen ütemben és hány év alatt is valósuljon meg a nagy finanszírozási leépítés.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke már el is indította a stratégiai párbeszédet a mezőgazdaság jövőjéről – azt az új fórumot, amit az EU helyzetéről szóló 2023-as beszédében jelentett be –, amely kapcsán a közös víziót már idén nyárra ki akarják alakítani. Kétség nem férhet ahhoz, hogy az Európai Unió jelenlegi vezetése – ha ki is alakulna addigra egy vízió – nem tudja meglépni azt, amire szükség lenne ahhoz, hogy az európai agrárvilág és -vidék valóban megváltozzék. Először is azért, mert felhatalmazásuk időtartama már nem lesz elegendő ahhoz, hogy véghez vigyenek bármit, bármilyen irányban. Másodsorban azért, mert olyan mértékű változás szükséges, amihez az addig hátralévő pár hónap nyilvánvalóan nem elegendő. Harmadszor, de nem utolsósorban: semmit nem tudnak tenni, mert a gazdák megszokták azt, hogy nekik pénzosztás van, más nincs. Látjuk, hogy az elkényelmesedett gazdák mindjárt bepöccennek, ha visszanyesnének a pénzükből.

Látszik tehát, hogy az igazi agrárreformra – ha lesz egyáltalán valaki, aki meg meri és meg tudja valósítani ezt, kockáztatva saját bukását is – legkorábban az uniós választásokat követően van esély. Könnyű biztosan nem lesz. Az uniós gazdák – különösen a nyugat-európaiak – a jelentős támogatás hatására el is kényelmesedtek: hiába a fejlesztések és az ágazatba kiszórt óriási összegek, korántsem hatékonyak annyira, mint lehetnének. Pedig a nagyobb hozammal az alacsonyabb árakat is ellensúlyozhatnák. Ehelyett az „ingyen” támogatás miatt tüntetnek, mintha csak azért állnának ki, hogy a segélyüket továbbra is megkaphassák. Csakhogy ők nem segélyezettek. Egy idejétmúlt támogatási rendszer kedvezményezettjei, és nekik is tovább kell lépniük, nemcsak az agrárpolitikának, ha erre nem képesek, hagyják abba. Nos, őket például rá kell ébreszteni ezekre a lehetőségekre is. Valódi változás elindítására és végigvitelére pedig csak okos, erős kezű, bátor, új európai vezetés képes.

Megjelent a magyarhirlap.hu oldalon, 2024. február 2-án: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20240202-agrarreformert-kialt-europa